Karácsony Sándor élete

1891. január 10-én látta meg a napvilágot Földesen. Édesapja, Karácsony Zsigmond sokat olvasó; könyvszerető ember. Az elemi osztályokat a földesi iskolában járta. Tanárairól írta később:

"Talán sohasem lettem volna pedagógus, ha már a földesi elemi iskolában
két áldott nevelői lelkületű tanítóm, nem lett volna."

A gimnáziumot 1902-től 1910-ig a debreceni Kollégiumban végezte. Érettségi után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarának hallgatója, majd Genfben vendéghallgató.

Karácsony a müncheni, a bécsi, a grazi egyetemeket is látogatta, de kitört az első világháború és sorsát ő sem kerülhette el: a fronton tartalékos tisztként tisztiskolába küldik tanárnak, később Kassára helyezik.

Ősztől (1919) a budapesti Zrínyi Miklós Gimnázium tanára. Diákjait nyaranta szülőfalujába viszi. A villany nélküli földesiek a diákok ügyességéből rádiót hallhatnak.

Karácsony fokozatosan országos vezető szerephez jut az ifjúság nevelését irányító szervezetekben: szerkeszti az "Erő"-t és a "Diákvilág"-ot, munkatársa a 10l népdal kiadásának, megszervezi a regőscserkészetet.

1934-ben a debreceni egyetem magántanára, 1942-től 1950-ig ugyanitt a pedagógia professzora, miközben óriási irodalmi munkásságot fejt ki. Az erősödő dogmatizmus háttérbe szorítja; az egyetemről nyugdíjazzák és irodalmi munkálkodását is lehetetlenné teszik.

Utolsó éveiben gyakran tartózkodik Földesen és balatonakarattyai nyaralójában.

1952. február 23-án halt meg Budapesten.

Karácsony Sándor munkássága

Karácsony Sándor eredetileg - és talán mindenekelőtt - pedagógus volt.

Igazi pedagógus, aki mindenáron - sokszor hitelessége árán is - elmondta a maga gondolatait, nagyon sokszor a szimbólumok nyelvén, sokszor megbotránkozást keltve. Mind a pedagógiában, mind a filozófiában, mind a pszichológiai tudományokban megelőzte korát. Olyan tudományoknak lett megteremtője, szervezője, melyek korunkban kezdenek kibontakozni.

Megtanultuk tőle, hogy a tanulót szeretni kell, akiknek növekedniük kell, s nekünk pedig alábbszállnunk. Örökül hagyta, hogy igyekezzünk megismerni belülről tanítványainkat: a gyermeket mint gyermeket, a serdülőt mint serdülőt. Karácsony számára hiányzott a diák-partner. Úgy vélte, hogy az a természetes, hogy önálló gondolatai vannak a diáknak, mer és tud kérdezni. Legyen tehát tevékeny társa tanárának, az sem baj, ha kételkedik, ha lázad, ha gyanakszik.

Hű akart maradni tanári esküjéhez, s tanítani, oktatni akarta a latint, a magyar, a német nyelveket, de azt olvasta ki a gyerekek szeméből, hogy inkább "tessék bennünket szeretni". Karácsony megfogadta ezt; először játékosan viszonyult hozzájuk, majd egyre inkább megdolgoztatta őket. Majd eszményképük lett, s vállalta a vitapartnerséget, hogy majd felnőtt korukban felnőttként is tudjon hozzájuk viszonyulni.

Karácsony minden műve pedagógiai fogantatású, nagyon sokszor újrafogalmazza a nevelés meghatározását. A pedagógia - vallja - nem más és nem több, mint tudomásul venni azt a tényt, hogy közösségi életünkben gyermekek is vannak. A gyermekekkel életközösséget kell vállalni. Ez a szeretet jegyében történik. A katedráról csak tanítani lehet. Erről le kell szállni, mert innen csak a tömeget látni. A nevelés fő célja: az egyén, sőt több - a személyiség. A nevelés közösségi jellegű. A nevelés csak akkor lesz sikeres, ha az egyéniség sértetlen marad, ha megőrzi autonómiáját. Karácsony szerint a nevelés kulcsa: "A másik ember".

Karácsony munkásságában nagyon sok utalás van az irodalomművészeti neveléssel kapcsolatban. Vezérelve, hogy irodalomra és művészetre csak irodalommal és művészettel lehet nevelni. Ez alatt azt értette, hogy az irodalom tanítása közben irodalmi légkört kell teremteni, s ez a légkör elvégzi a maga nevelő munkáját. Ugyanezeket lehet elmondani a képzőművészetekről is.

Mit is tanultunk tőle?

Azt, hogy önmagában az ember nem is ember. Örömünk, boldogságunk, jólétünk forrása a másik ember. Csak ketten alkotunk egyet, mert az egyik minden vonatkozásban függ a másiktól. Ebben benne volt az is, hogy a diák is ember, mindegyik egy másik ember, akihez a pedagógusnak úgy kell viszonyulnia, hogy megértsék, kiegészítsék egymást.

A pedagógus nem lehet elkeseredett, megtorpant ember,

mert a pedagógusnak egyetlen karizmája van:

a jövőbe vetett hit optimizmusa.